India, jég, forrás – Új Forrás 2017/2

A februári Új Forrás a kultúra széles spektrumát fedi le, hiszen a műfordítások az (időben is távoli) egzotikus India vidékére kalauzolnak, míg a recenziók a kortárs irodalom jelentős teljesítményeit értékelik (például Térey és Oravecz könyvét), de olvashatunk filmkritikát is a lapszámban. Az eklektikát széttartás helyett sokszínűségként érzékeljük, marad tehát a kellemes időtöltés: szavak nassolása a télfeledés jegyében.

Kezdésként a legendákkal övezett Kabír verseit olvashatjuk, aki valamikor a 15. században élhetett, művei kezdetben szájhagyomány útján terjedtek, később kéziratokban maradtak fenn, így inkább egyfajta szöveghagyományt foglal össze a név. Nincs biztos fogódzónk a szerzőség eldöntését illetően, ahogy azt a versek fordítója, Bangha Imre írja, aki Kabír költészetének befogadását bevezetővel és lábjegyezetekkel segíti. A műveket gnózis és gnóma egybeolvadása határozza meg, a töredékes, példázatos elbeszélések és a tömör életbölcsességek vallási intelmekkel vegyülnek, a földi örömök hajszolását és a vallási eltévelyedést feddő hangok a teljességélmény bizonyosságával egészülnek ki. „Ember, azt hiszed, hogy örök a tested? Pedig csak árnyék, mit a déli nap festett. / Ezt megtetted, azt még meg kell tenned? Te bolond, csak a halál bizonyos benned / A világra mint vízcseppre tekints; egyik percben van, a másikban nincs. Öt a madár, de teste csak egy van. Kabír méh a Fekete-lótuszban.” A képalkotás alapját archaikus szimbólumok (fa, tenger, madarak, kút) alkotják, melyek szokatlan jelentésekkel telítődnek; máskor meghökkentő képeket olvasunk: „Az odaadásnak kapuja szűk: mustármag-tizednyi; / Ha a lélek őrült elefánt, hogy tud rajt’ bemenni?”

Krisna Baldév Vaid elbeszélésében egy titokzatos kislány, az Éhség Leánya jelenik meg a másik szereplő, az épp alkotói válságban lévő író életében. A szöveg eljátszik azzal, hogy a nélkülöző, szemétkupacokon guberáló gyerek, aki az író kidobott és szétdarabolt irományait illesztgeti össze, az én-elbeszélő egyik teremtett szereplője lenne, aki segít befejezni a szöveget. Az efféle öntükröző játék ugyan kevesebb újdonságértékkel bír, a jól formált mondatok azonban olvasmányossá teszik az elbeszélést. Az indiai kapcsolódást erősíti, hogy az Új Forrás főszerkesztője, Jász Attila a magyar-indiai származású festőművész, Amrita Sher-Gil életét feldolgozó verses regényéből közölt részleteket. A haikuk és a hosszabb versek is festményeket írnak le, melyeken keresztül kibontakozni látszik az élettörténet (bár a szöveg jelenlegi formájában még kérdéses számomra, hogyan is lehet majd elbeszélésként olvasni a részleteket): „agyagelefánt / vagyok csupán. nem tudok továbblépni. / minden kép rólam szól. belső történet.”

Antal Balázs története az ország keleti határszélére kalauzol, ahol az embercsempészet és a prostitúció jelentős jövedelemforrásnak számít. Lassan válnak világossá előttünk a részletek, az elhallgatás sajátos ritmust ad a szövegnek, melynek főszereplője a kellően plasztikusra formált, munkáját hivatalnoki gonddal végrehajtó Leka. Ő az, aki mintegy menedéket nyújt a vélhetően Ukrajnából érkezőknek, így tesz az erőszakolás miatt megnémult Ibolyával is. A háttértörténet és a remek karakterek miatt bízunk a lüktető szöveg folytatásában, az esetleges kötetté formálás akár a bereg-szatmári vidéket is elhelyezheti a kortárs irodalom topográfiáján.

Ayhan Gökhan művei a cigányság fiktív mítoszát alkotják meg, például a teremtést és a vándorló életmódot magyarázzák meg. Az archaikusra formált, rigmusos ismétlődések által szervezett szövegek cigány-képe talán kissé a külső tekintet által generált attribútumokat hordozza (a zene fontossága, az átok nyelve és maga a vándorlás motívuma is), érdemes ilyen szemmel is olvasni: „Változott anyám hegedűhúrrá, / törték össze a hegedűhúrját. / Varjúkirály nyaka vérvonalán / vak bőrszínű erdő született meg.” A Kovács Dominik–Kovács Viktor szerzőpárost is kiemelhetjük, hiszen fiatal koruk ellenére a tanyasi élet borzalmairól ilyen erős mondatokat írnak: „Mióta Szabóné meghalt, kerubalakú szürke paréjok nőnek az ólak körül, a ház mögötti hosszú veteményes felszántva sincs, hároméves kukoricatövek korhadnak ott. Bent nagy olajos fekete foltok a falon. Az egyik egy darázs, a másik a Bölle Éva árnya, a hórihorgas flaszterősanyáé, aki szánakozva néz fiára. Más foltok is vannak, magányosság, szerencsétlenség.” A falusi miliőről másfajta, humoros-erőszakos anekdotát olvashatunk Balogh Gyulától, sokat sejtet már a cím is: A vaddisznó Franci nena.

A kritikák közül Tinkó Máté írását emelném ki, melyet a Távozó fa c. kötetről jegyez. Tinkó nem lát sok módosulást Oravecz előző verseskönyve, A megfelelő naphoz képest: az öregedés és a halálvárás mellett az önmegfigyelés magas fokát, valamint az ismétlődést emeli ki, mely a kötet „konstrukciós eljárása és retorikai eszköze”; az angol nyelvű versekkel kapcsolatban pedig felteszi azt a kérdést, hogy „az adekvát ábrázoláshoz azon a nyelven kell-e megszólaltatni a verset, ahonnan élményanyagát kulturálisan-referenciálisan meríti.” Dicsérendő, hogy az elismerés mellett Tinkó mer kritikusan fogalmazni Oravecz lírájáról, főképp arról, hogy mennyire elfogultan jeleníti meg a Másikat a beszélő, mint a Matyi-ciklusban az anya alakját, vagy például „bántóan patetikus tónusban szólítja meg szeretteit, ezáltal a távollevő személyek üres figurákként lebegnek a múlt ködében.” Makai Máté A Legkisebb Jégkorszakról írt kritikájában a címet az európai kultúra befagyásaként értelmezi; továbbá a regiszterek keveredését vizsgálja, vagyis azt, miképp válik Térey művében poétikaivá a hétköznapi, élőbeszédszerű nyelv. (A szövegből már a drámai átdolgozás is elkészült, az érdeklődők Jelenkor februári számát lapozzák fel.) A Jégkorszak szereplői más Térey-szövegekben is feltűntek (Asztalizene, Protokoll), ezt a sort folytatja a Káli holtak című regény is, amint azt az Új Forrásban közölt részlet mutatja: Lívia egy tévéshowban nyilatkozik szerepéről, melyet a zombihorror és a szociográfia határán egyensúlyozó sorozatban játszik. E passzusok, vagy az Alföld decemberi számában elérhető szakasz bizonyossá teszi, hogy a Káli holtak megjelenésére is érdemes várnunk. (Ha már megemlítettem az Alföldet, nem hagyhatom ki a szintén a decemberi számban olvasható Jégkorszak-kritikát Bárány Tibortól, aki az addigi recepciót olvassa meg alaposan és rendszerezi azt; a szatirikus, ideológiakritikai vagy a polifonikus olvasat  helyett egy radikálisan ironikus értelmezés mellett teszi le a voksát: hiába köszönt be a jégkorszak, „ám ez semmilyen lényegi változást nem okoz a társadalmi világ működésében”. Amire fel szeretném hívni a figyelmet, az Bárány megszívlelendő módszertani ajánlata: „ha adott egy eltérő esztétikai minőségeket tartalmazó mű és annak két interpretációja, akkor ceteris paribus az a jobb interpretáció, amelyik a poétikai különneműséget nem esztétikai fogyatékosságként kezeli, hanem magyarázatot ad rá.”)

Néha nem árt elismételnünk néhány régi leckét, hogy amit tudunk, azt még „jobban, pontosabban” tudjuk: Visy Beatrix recenziójának legfontosabb gondolata, hogy a pályakezdő költőknek (és tegyük hozzá: íróknak) nem szabad túl korán, elhamarkodottan kiadni első kötetüket, hanem érdemes megvárni, míg összegyűlik egy valóban markáns kötetre való anyag (például ahogy ezt Babits vagy József Attila is tette). A kritikus szerint Szabó Márton István első könyvének központi témáját a szerelem és a párkapcsolati nehézségek alkotják, amelyeket mindenki átél és kérdéses, hogy mivel egyedítik az erről szóló beszédet a néhol még ötletszerű, egyenetlen versek, amelyeknek erőteljes a referenciális kapcsolódásuk. Szabó költészetét magunk is vizsgálhatjuk a lapban közölt versén keresztül, mely talán túl sokat akar sűríteni egyetlen szövegbe, ez komplexitás helyett inkonzisztenciát eredményez, noha jó sorokra vagy izgalmas összecsengésekre találhatunk. Jól funkcionál viszont Szabó nyelvezete a filmkritikában, a Madárkák c. izlandi filmről remek stílusban ír, nem véletlenül az Új Forrás állandó filmítésze. Legvégül Wehner Tibor ironikus szkeccseire hivatkoznánk: a karcolatok a képzőművészet középpontba helyezésével a művészet helyét keresik elvakult politika, félművelt befogadó és meg nem értett zsenifestő háromszögében. Kedvencem az a kiállításperformansz, amely épp a múzeumi terem kiürítését, a képek lepakolását viszi színre, így kérdezve rá az értelmezés tényezőire: szerző-mű-befogadó hármasára. Az Új Forrás februári száma azoknak a figyelmére tarthat számot, akik hasonló kérdésekkel viaskodnak, és hajlandóak kitenni értelmezési sémáikat a változtatásnak.